Az egyre ismertebb és elismertebb írónak immár harmadik novelláskötetét tartom a kezemben. Öt hosszabb prózai mű gyűjteménye ez, amelyeket 2008 és 2010 között alkotott, s amelyeket részletekben vagy egészében közöltek már a különböző folyóiratok, mint az Együtt, az Opus, a Partium, a Kapu, az Irodalmi Szemle, a Székelyföld, a Bécsi Napló, valamint a Napsziget, ám a különböző időben és helyeken történt, elszórt közlések talán nem érhettek el olyan hatást, mint most e könyv egésze, sajátos kompozíciója. Kérdés ugyanakkor, hogy e hatás milyen mérvű lehet napjainkban, mikor az irodalom üzletté válásának következtében az olvasásnak dekonjunktúrája van, a legjobb alkotások is menedzselést, marketinget kívánnak. Az igazi alkotó "őrző a strázsán", népének, nemzetének pulzusán tartja az ujját, művével üzenni akar, a kérdés tehát mind sürgetőbben úgy fogalmazódik meg; hova, milyen körökbe, milyen magasságokba jut el az üzenet: vigyázz, ha döntési helyzetbe hoz a sors, nem mindegy, hova teszed a voksodat...
Furcsán érdekes a kötetcím, az író leleménye. Még annál is érdekesebb, hogy a könyvben nincs ilyen című írás, a múlt században ez szokás volt ilyen kiadványokban, de még a szó maga sem fordul elő benne. Ezzel szinte felhívja a recenzenst, talán az olvasót is, hogy a mélyére tekintsen, és megpróbálja az értelmét felfejteni, mert az már első olvasatra látszik, hogy többfelől kell hozzá közelítenünk. Gyermekkorom emlékei közé tartozik a kovácsműhely üllőjének magas frekvenciájú pengése, miközben a mester a tüzes vasat formálta rajta kalapácsával ló patkójává vagy kocsikerék abroncsává. Aztán a levegő és a kalapács fogalmának összekapcsolásával fülsértő, idegtépő, testet, lelket megremegtető kakofóniára, a légkalapács hangjára is asszociálunk. Más értelmezésben maga az író a levegőkovács. Alkotói kalapácsával veri a pengő üllőt, megidézi a légkalapács fülsértő hangját, de vajon mennyire valós az üllő, mennyire valós a légkalapács, a hang talál-e meghalló fülekre?
Ebben a könyvben bizony a kovács üllője is peng, a légkalapács is fel-feldübörög. Ugyanakkor utóbbinak a kakofóniájában is van valami mérték, hogy azért sohase feledkezzünk meg róla: az író komponálja művét szinte klasszikus zenedarabként; a disszonanciákat harmóniákba oldja, a légkalapács dübörgését a kovács üllőjének pengése váltja. Ugyanakkor ebben is tartja a mértéket, mindig ott hallgat el, ahol már az olvasó képzeletét kellően előkészítette a további folytatásra, mintegy a történet olvasónkénti továbbalkotására. Példának okáért: mi lesz vajon Csider Nikoletta további sorsa az "ametiszt szemekből" sugárzó segélykiáltást követően, miután a szerelme, Bybesh Ebenezer az éterben áramló, globális történelem fakasztotta kényszerűségből egyetlen vállvonással cserben hagyta? A kötetkompozíciónak hogy úgy mondjam, ez a darab az expozíciója, első tétele, A Grandville-desert. (A címet az író lábjegyzetben magyarázza, itt nem térek ki rá.) A magyar jelen ábrázolása ez, Vasi Szabó János realizmusának első bizonyítéka, amely aztán a további darabokban, ahogy Brády Zoltán nevezte: Tolkien vagy Ray Bradbury nyomdokain haladó "mágikus realizmussá" növekedjen. Nem kitalált alaphelyzet: ebben a globalizált világban a gazdasági válságra hivatkozva sanghaji multik rendelkezhetnek magyar emberek sorsa, egzisztenciája felől. A novella főhőse, Bybesh Ebenezer, az érettségit estin letett, beosztott művezető, aki keményen "kisajtolja" beosztottaiból a mennyiséget, akiről ennél többet nem is tudunk meg, akinek nemzetiségi hovatartozása eldönthetetlen, neve mintegy szimbóluma a későbbi nagy, egy masszává gyúrt, nemzetek feletti Európának. Vezető, aki maga is kiszolgáltatottja sanghaji főnökeinek, rendelkezéseik zokszó nélküli végrehajtója még a maga boldogságának feláldozása árán is.
Arról írtam e könyv fülszövegében, hogy a különböző világok közötti átjárók látója és és láttatója az író. Hőse, Bybesh Ebenezer sem tehet mást, mint hogy a való világból, a Csider Niki ametiszt szemeiből sugárzó, néma segélysikoly elől egy másik, egy virtuális világba meneküljön. A számítógépes játékban legalább kiélheti, élvezheti győzelmeit, amíg egy "vágott szemű" biztonsági őr egy RPG-vel hasba nem lövi, hogy aztán álmából, "Az undor édenkertjéből" ismét a valóságba ébredve a toaletten szabaduljon meg "a globális világ minden hányadékától."
A kötetkompozíció második tétele lírai címet visel: Higanyfényű alkony. Sötét tónusú, mintegy a csellókon megszólaló, lassú bevezető után fokozatosan erősödik a hang, hogy végül disszonanciák sora végén fortissimóban oldódjon fel. Témájával szinte a fantasztikum világába, a jövőbe, a huszonegyedik század talán ötvenes-hatvanas éveibe röpíti az olvasót. Utópia ez, de nem a történelem és filozófia utópista szocialistáinak elképzelése szerinti, hanem Ray Bradury időgépébe, a Toynbee-konvektorba való visszatérés nyomán "egy ember hazugsága által alkotott" utópia: "Nincs etnikai megkülönböztetés." Egyenlőség van a mérhetetlen gazdagságban és a legmélyebb nyomorban. Élet és könnyed halál iszonyatától terhelt világ ez, amelyben felsejlenek a napjainkban még ismert politikusok nevei, mint "Nagykároly", aki anno a "gengszterváltás" előestéjén fehérterrorral riogatta a népet, vagy a másik, még élő, akinek embernagyságú képe ott függ Klampár Brájen irodájának falán, miközben egy vicsorgó puma fejét simogatja, s akinek a hazugságába vetett népi bizalom nyomán ebben az itt rajzolt utópisztikus világban egy volt "belvárosi valutázónak, mellékállásban verőlegénynek" és egy duna-korzói prostituáltnak, később "egy forgalmas lipótvárosi bordély madámjának" fia már a Sorbonne-on tanulhat közgazdaságtant, Berlinben pedig pénzpolitikát, s akinek sokmilliárdos vagyona nemcsak a legális energiaszolgáltatáson, hanem a titkos kábítószer-kereskedelmen, offshore-cégek alapításán nyugszik. Annak a jövendőbeli korszaknak visszataszító rajza ez, amelyben Nagy-Budapest már bekebelezte Székesfehérvárt, déli határa a Sárköz mocsarait súrolja, csak a gemenci vadrezervátum változatlan benne, ott és "a régi atomváros lepusztult épületei" mellett nyolcsávos szupersztráda vezet Novij Beogradból a magyar fővárosba. A fővárosba, ahol a Csepel-szigeten már felépült az IMF és az Únió luxuskivitelű, két ikertornya, a fővárosba, ahol drogdílerek ezrei tevékenykednek, s amelyben az ifjak életét új meg új összetételű, keletről, "a próféta ösvényén" érkezett kábítószerek veszélyeztetik, amelyben a szülők már nem magát a kábítószert, hanem annak minőségét kifogásolják, ahol a szervezett bűnözés szálai már a kormány köreibe is benyúlnak. Ebből fakad, hogy a nyomozó hatóságok keze is kötve van, hogy a rendőrséggel együttműködő, azt informáló Hardin Sámuel védelmére kirendelt kommandó tagjai elesni kénytelenek a gépfegyveres támadásban, amelynek az "áruló" likvidálása a célja. Ugyanebből fakad, hogy a munkával olyképpen leterhelt rendőrfőnök, Pummer alezredes se tud úgy foglalkozni kamaszodó édes lányával, hogy megvédje ennek a világnak halálos veszedelmeitől, hogy beosztott nyomozója testi épsége, élete kockáztatásával, egy ismeretlen másik lány holttestén keresztül legyen kénytelen kimenteni a csoportos kábítószeres buliból, s életét hánytatással megmenteni. Ennek az iszonytató írói víziónak ez az egyetlen feloldása: Pummer Ráchel mégiscsak életben marad. Hogy mi lesz a további sorsa? A kérdésre vajon tud-e válaszolni az olvasó?
A kompozíció szimmetriatengelyébe egy látszólag lírai, de valójában feszülten drámai művet helyezett el a szerző: Két tradíció az írás címe. Tekinthetjük akár két novella összefűzésének is – eredetileg külön is jelentek meg –, de három azonos karakter: Walter Zoltán és a két Lakatos-testvér egymáshoz kapcsolja őket. Ebben a műben érdekesen mutatkozik meg Vasi Szabó János realizmusa. Nem a nagy társadalmi többségből veszi történetének alakjait, hanem egy ritka, szinte egyedi, elképzelt mikrovilágot ábrázol elhelyezve a nagy egészben, amelynek hátráltató hatásaitól nem szabadulhat a lenézett kisemberek társadalma. Példa ez egyben arra is, miképpen gondolja az író a nemzetiségek közötti furcsa ellentétek feloldását. A helyszín, "a kétezer éves város" és szűkebb agglomerációja könnyen felismerhető, nyilván az író szülőhelyéről, Szombathelyről van szó. A szereplők neveiből világossá válik, hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik. Egy német ajkú magyar és egy roma család tengődik a maga tradíciója, hagyományai szerint, utóbbi a város szélén mérhetetlen nyomorban, a hat testvér közül három már nem él, egyikük szerencsét próbálni ment "Európa boldogabbik felére", ahol el is tűnt, hír sosem jött felőle, a másikat a '96-os, "első nagy heroin-hullás" vitte el, a harmadikat egy "kellő időben fel nem ismert trópusi eredetű nemi betegség", majd az apa is lelépett, magára hagyta kínjaival, a családért való küzdelmével az anyát. A megmaradt három Lakatos-testvér közül Kristóf a legidősebb, neki szakmája és állása van, gépkarbantartó egy kötőüzemben, valójában ő a család eltartója. Húga, Hajnalka nagy művésztehetség, zongorázni tanul a város művészeti gimnáziumában. Mindannyiuk sorsa Kristófnak, Kristóf sorsa pedig a gazdasági válság nyomán csődbe menő munkahelyének, vezetőinek a kezében van. Minden feltétel adott volna tehát a nyomorgó roma-létből való kitörésre, a becsületes életre, ha a válság közbe nem szólna. Kristóf főnöke, művezetője Walter Zoltán, akinek családja szintén megszenvedi, és türelemmel viseli a sorsát. Új figura is belép ebbe tradícióba, a líbiai mérnökhallgató, Ali, aki Zoltán nővérével lép frigyre, s megszületik a kis Mohamed, majd az apa búcsú nélkül távozik, Aliz pedig fiatalon belehal súlyos betegségébe végképp árván hagyva kisfiát. Az apa, Walter Ákos már túl van egy súlyos agyvérzésen, attól fogva csak németül képes megszólalni, innen a darabot indító háromsoros, német nyelvű versike és az első tradíció lírai alcíme is: "Wir sind tot geboren, azaz: Megszületünk halottaknak". Ebben a két szóban az emberi élet két véglete mintegy filozofikus értelemben jelenik meg, ámde hogy mi történik a két véglet között, azt mindenkinek a személyes sorsa szabja ki. Walter Aliznak kevés idő jutott a két véglet között...
Sáskaföld, életének tere, szűkebb hazája nyomorában is biztonságot nyújt a Lakatos családnak. Ámde életveszély fenyegeti a fiatalokat, amint kilépnek onnan, bemerészkednek a városi dzsesszfesztiválra, ahol egy neves együttes, a Snétberger-trió zenéjére táncol az ifjúság, rasszisták vadásznak a romákra, húga becsületének védelmezése közben Kristófot félholtra verik, s csak a gyógyulása után tudja meg, hogy mindkettejük igazi megmentője az addig "gárdistagyanús" Walter Zoltán volt. Így emelkedik az író tollán a ritka, az egyedi történet tipikussá, mint afféle példa: a drámai jelenetek Zoltán és Hajnalka lírai szépséggel megrajzolt szerelmi jelenetében oldódnak fel.
Látszólag rendben folyik az élet a kötet negyedik darabjában a Történetek Macskavárosból címűben. Mint az elsőben, itt is kínaiak irányítják a magyar hősök életét, csak most fordított a helyzet: a történet szerint a Kínai Népköztársaság-beli, maochang-i (macskavárosi), televíziókat gyártó nagyüzem leányvállalatot létesít a "baráti" Magyar Köztársaságban, s az üzem beindítása zökkenőmentességének biztosítása végett egy castingban négy magyar szakembert választanak ki, és két hónapra Maochangba telepítik őket "betanulás céljából". A négy magyar erre a két hónapra egy teljesen idegen kultúrába csöppen, kínai barátaik, vezetőik valóban barátilag viselkednek velük szemben, kínai hangzású neveken szólítják őket, szerelmek is szövődnek a magyarok és a helyi lányok között, ám a háttérből épp csak felsejlik, hogy valójában egy kíméletlenül elnyomó hatalommal van dolgunk. Az ujgur nép tragédiája mutatkozik meg a legélesebben. Méili Huaduo-t, ujgur nevén Tehminen Yugurmek-et a kínai elnyomók elleni ujgur lázadás kíméletlen leverése után sok fiatal társával együtt rabolták el, és hurcolták Kínába "építeni a népi demokráciát". Ám amíg a négy magyarra kedvességből aggatnak kínai hangzású neveket, addig az ujgur lánytól eredeti identitását tagadják meg, rabolják el igazi nevét, amelyet még önkéntes halálával sem kap vissza a nagy hatalmú Quingcai Tou elvtárstól. Mintha a magyar múlt "málenykij robot"-jának emléke sugározna ide. Az ujgurok, akik a magyarok iránt rokoni érzelmeket táplálnak, e tekintetben is rokonná válnak, ők kínai szemmel terroristák; minden lépésüket figyelniük kell, s annak a magyar férfinak, aki a lánnyal szerelembe keveredett, magyarországi egzisztenciája is veszélybe kerül. Afféle párhuzamként élhetjük meg, hogy népének tragédiája Méili-Tehminen személyes tragédiáját is előrevetíti. A lány sorsa ugyanakkor népének sorsára mutat vissza.
Változik a kép a kötet utolsó darabjában, amely A katona és a delfinlány címet viseli. Horvátországba, a délszláv háborúba vezeti az olvasót, fegyverropogás, tüzérségi aknák robbanása, szerb csetnikek harckocsi- és gyalogostámadása indítja a cselekményt, s ebben az öldöklő harcban tűnik fel a két harcostárs, a kalandvágyó magyar önkéntes Niedermeyer Tamás és a valójában szerb, de itt a nemzettársai ellen harcoló fiatal özvegy, Bojana Szamardzsics. Ahogy a valóságban is történt, a műben is felvillannak más népek képviselői, akiket a felrobbanó akna repeszétől halálosan megsebesült, német neonáci képvisel. De mit keres egy szerb lány a horvát hadseregben? Egy csendes pillanatban erre az okra is fény derül: bosnyák származású kamionsofőr férjét még a háború első napjaiban egy szerb csetnik lőtte le, "kirabolta, az út mellett hagyta elvérezni." Amint a két harcostárs kivonja magát a további harcokból, Tamásnak is elege lévén a kalandból, hazatérésre készül, de a magyar zöldhatár most életveszélyes, kerülő utat választ. Pula kikötőjéig autós baráti fuvar viszi, Bojanától el is búcsúzik, de a sors folyton egymás útjába sodorja őket. Hol a nőnek van szüksége Tamás segítségére, hol Tamásnak Bojanáéra, amikor meg kell egyezni egy halásszal, hogy az Adriai-tengeren átmenekítse Olaszországba. De az együtt töltött szerelmes éjszaka után már nem tudnak egymástól elszakadni. Bojana a hajóra is felszáll vele, s menekülés közben egy szerb őrhajó gépágyújának lövedékét saját testével fogja fel, így mentve meg szerelme életét.
Mindez lehetne akár romantikus jelenet is, ha nem ismernénk a történelemből a szóban forgó háborúnak iszonytatóan véres történetét. Öt év múltán a daytoni békével véget vetettek ugyan neki, de napjainkig és talán még évszázadokig viseli valamennyi benne részt vevő nemzetség a kölcsönösen egymásnak okozott sebeket, az etnikai tisztogatásokban megölt tízezrek emlékét. A sváb nemzetiségű magyar férfi és a szerb nemzetiségű lány szerelme ily körülmények között csak a halálban lehet boldog. A Bojana halálát követő percekben így vesz furcsa fordulatot a cselekmény. Elfogadhatja-e Tamás a szerelme halála árán kapott életet? "Nem vettem levegőt, Bojanát ölelve süllyedtem a mélybe. Mellette ezüst villant, a sötétülő égbolt a fenn dimenziójában maradt." Álomszerű, de mégis valóságosnak tűnő folyamat veszi kezdetét, egyfajta újjászületés "a tenger magzatvizében". Új dimenzió, új élet, egyben a végső konklúzió: ebben a véressé torzult világban csak egy másik, eddig nem látott, nem megélt dimenzióban, a delfinlétben lehetséges a boldogság. A tiszta, szép szerelmet így növeszti napjaink legendájává...