Holpert Krisztián versei:
Délibáb virtuális művészeti lap 2014. Első évad/2. szám, június-július
A század
Nemzeti fény gyúl átkozott fáklyákon,
És az éjjeli csendben halkan tovarepdes,
Szárnycsapkodása a Pusztulás gallérján
Táncot jár s bele mintákat hímez.
Árulók s haramiák! Sorscsapások tengere!
Ahol disznóólakként állanak a századok,
Hova lett a rend s arany eszmék fegyelme,
Mi lemos rólunk sok gyalázatot?
Vérmúzeumok és keresztsivatagok,
Forradalmak, nagy reformok, ezredéves paloták,
Diadalívek, felettük dicsőséges századok,
Alattuk véres, megfáradt katonák.
S azon is túl... A távolban bitófa,
A hóhér mi, az áldozatok magunk,
Hurokkal a nyakunkon mosolygunk egymásra,
Csiklandoz minket a tudat, hogy meghalunk.
És kiáltunk: Fiam! Tartsd tisztán a világot!
Noha Gond rajta a sivatag, s szenvedés a tenger,
Fogadjátok meg tőlünk, dicsőséges századok:
Csak szívével együtt ember az ember!
Remény
Visszanézek a múltnak
Elveszett, rideg homályába,
Meghallom már, ha valahova hívnak,
És indulok irányukba.
Volt, mikor hívtak, volt, mikor szerettek,
Volt, mikor a legszebb családban éltem,
Volt, mikor kerültek, volt, mikor gyűlöltek,
Pedig én mindig mindenkit szerettem.
Láttam ennél szebb napokat,
Ezért szeretem a kék, végtelen eget,
Éreztem bőrömön szörnyű viharokat,
Olykor fájdalmas és kegyetlen az élet.
Nem bánatos vagyok én,
Csak tudom már, hogy a sors milyen,
Az életben a legnagyobb kincs a remény,
Ha megvan, szívem meg nem retten.
Valaki az életemből
Régóta hiányzik már nagyon,
Akit tisztán szerethetek szívemből,
Talán láthatom majd egy napon.
Egyszer talán Isten segít,
S elhozza nekem e legszebb napot,
Csekély a kérésem. Csak Egyvalakit!
Egyvalakit kérek. Egyetlen Asszonyt!
